A NYÚLKALAUZ
A smár marad, a múzsa a régi - a kreativitás egyfajta szemlélete
Budaházi Attila utolsó frissítés: 14:08 GMT +2, 2011. január 3.Csak az olvassa tovább ezt az írást, aki nem tartja fontosnak, hogy előbb brit tudósok bizonyítsanak be valamit ahhoz, hogy elgondolkozzon rajta.
Röviden szólva, sokan állítják, hogy a tehetség nem más, mint a mindannyiunkban meglévő képesség arra, hogy
egy láthatatlan dimenzióból
új kreációkat tolmácsoljunk a fizikailag érzékelhető világba. Ezt ugyan már az ókoriak is így képzelték, viszont a legújabb tapasztalatok sem tudnak érvényesebb magyarázatot adni a jelenségre.
A művészre a társadalom egyszerre tekint megbecsüléssel és értetlenséggel. Csodálják tehetségét, eredményeit, és csodálják, hogy hogyan is vállalhatta ezt az életformát. Rejtve sok emberben ott az előítélet, hogy a művészek haszontalan dolgokra tették fel az életüket, és ugyanez az előítélet gátolja meg őket is abban, hogy saját magukban felfedezzék az alkotót, ami nemcsak a művészetekben hasznos, hanem a mindennapok kreatív felfrissítésében is. Nem az ügyes túlélésben, hanem a jelen változatos megélésében. Naponta érkezik inspiráció mindannyiunkhoz. Számomra
a mosogatás közben visszatérő jó ötletek
a kreatív idő termései, a ráhangolódásból fakadó természetes fejlemények. Az alkotásnak nem kell feltétlenül kiállításban vagy verseskötetben finalizálódnia ahhoz, hogy tanúsítsa alkotó énünk létezését. A végtermék még a hivatásos alkotó számára is kreativitása újabb gátja lehet egyben. Amíg a művész igazolásként/önigazolásként hajt az eredményre, addig nem tud olyan könnyedén ráhangolódni a folyamatra, ahogyan átlagemberként mosogatás közben, korlátoló felelősségtudat nélkül hagyjuk, hogy gondolatok jussanak eszünkbe.
Az írásban és a mosogatásban ez a közös: kiüríteni a fejünket, hogy jöhessenek az ötletek, gondolatok. Ezért a művészek is szívesen mosogatnak, bár van, aki a sétára, a teraszon ücsörgésre, a zuhanyozásra, kocogásra esküszik. A nagy kérdés mégis inkább az, hogy
honnan jönnek a gondolatok?
Mert jönnek, az biztos, és, bár nagyjából egyetérthetünk abban, hogy nincs új a nap alatt, azzal azért mégis kiegészíteném, hogy minden gondolat új összefüggésben tud csak ismét megszületni. Még ha régi is a megoldás, a jelenben mindig új helyet foglal el, az aktuális képletbe lép be, tehát alkotás.
A gondolat nem más, mint apró kis forgatókönyv, egy variáció a valóságra. A legtöbb elmélet szinte ugyanezekkel a szavakkal határozza meg a művészetet: teremtés, világalkotás, belépés egy másik világba, a valóság utánzása, a valóság mögöttinek a tolmácsolása.
Van, aki szavakba önti, van, aki színekbe vagy dallamokba, de lényegében a művész inspirációja ugyanaz a csatorna, amin a gondolat érkezik mindannyiunk számára, csak akinek gyakorlata van az alkotásban, az azonnal hasznát veszi az ihletnek. Arra már sokan rájöttek, hogy a gyakorlottság nagyon fontos, mind az ötlet kihalászásában, mind pedig abban, hogy rajtunk keresztül meg tudjon szólalni, le tudjuk azt fordítani dalszövegre, dizájnra, ritmusra, filmre.
David Lynch, a Twin Peaks rendezője nemrég könyvet írt, címe: Hogyan fogjunk nagy halat? Kíváncsi voltam, ad-e valamilyen szakmai fogódzót, van-e alkotói módszere? Van. A meditálásra esküszik, a gondolatok kikapcsolására. Szerinte a naponta ismételt meditáció segít elmerülnünk „az egységes tudat óceánjában”, és onnan a legkülönlegesebb halakkal térhetünk vissza: ötletekkel, melyekre a következők épülnek. Az alkotó dolga kiválasztani az anyagot, amiből kifaragja vízióját. És igen:
a mosogatás a meditálás egy formája.
Julia B. Cameron amerikai forgatókönyvíró kreatív tréningeket tart évtizedek óta. Magyarul is megjelent könyvében (A művész útja) gyakorlatokat ajánl, melyek révén lebonthatók az isteni sugallat meghallását korlátozó tévhitek, félelmek, gátlások. Kurzusának alapelve a ráhangolódás.
Legutóbbi két alkalommal, amikor színházban rendeztem, a következő módszert/játékot alkalmaztam. Azt feltételeztem, hogy az előadás a maga lehető legjobb, legteljesebb formájában már készen van a jövőben, és ahogyan telnek a napok, nekem csak nyitva kell hagynom azt a csatornát, melyen az előadás részletei átszüremlenek a jelenbe. Minimális erőfeszítésre sem volt szükség, jöttek az ötletek, én pedig
irányítgattam őket, mint puzzle-darabkákat,
vagy mint aki a költöztetőknek azt mondja: ezt a kanapét egy kicsit balra, a szőnyeg meg legyen zöldebb.
Na jó, egyszer-kétszer elakadtam, amikor megijedtem, hogy mi lesz, ha nem jön több jó ötlet, vagy nem tudok kitalálni valamilyen megoldást adott helyzetre. Olyankor egy helyben topogtam egy ideig, ráadásul másokat is hibáztattam érte. Amikor viszont ismét időutazásként képzeltem el a gondolatok érkezését, nem pedig saját agyam termékeiként, megint elindultak a képek, gondolatok, összefüggések.
Csak közreműködni kellett abban, hogy a jelenben összeérjen a készülő előadás és a kész élmény. Résen kellett lenni. Próbálni kellett, készen állva arra, hogy tévedhessünk, vagy arra, hogy ha másnap már egy teljesebb rálátás kínálkozott, bátran lemondhassunk a már meglévő, de fölöslegessé vált láncszemekről.
A János vitézre való készülésemkor egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből egy képet. Újra és újra láttam magam előtt, amint
egy nagy fehér nyúl kézenfogva kalauzolja
a főhőst színről színre, mint Alice-t Csodaországban. Sehogy nem illett a János vitézbe, mégis éreztem, hogy ez már benne van az előadásban, és inkább az oda vezető utat kell megtalálni, hogy ez a nyúl eszköze lehessen a történet kibontásának.
Örülök, hogy nem mondtam le róla, mert az utolsó pár méteren végül összeállt a kép. A huszáros-vitézes, franciákat megmentő kalandot Jancsi álmodta. Álmában pedig annak a kis plüssnyúlnak a nagyra nőtt alakja kísérte, amit búcsúzóul kapott kedvesétől, Iluskától, mielőtt elváltak. Hát így. Lökött vagyok, de legalább nem bánom.
Befejezésül a TED csatornáról, a „továbbadásra érdemes gondolatok” tárházából ajánlanék két videót azoknak is, akik nem tudtak követni. Az elmúlt időszak egyik bestsellere, az Ízek Imák Szerelmek írója, Elizabeth Gilbert beszél a kreativitás természetéről, és arról, hogy felfedezte: írói technikája miben hasonlít másokéra.
Ken Robinson élvezetes előadásából pedig azt tudjuk meg, hogy szerinte az ember kreatívnak születik, de neveléssel és szervezett oktatással ezt ki lehet belőle iktatni már gyerekkorában. Magyar felirat a filmek alatti kis mezőben választható – így alkotta meg valaki.
Aki unja a linkeket, annak itt a Youtube - viszont magyar felirat nélkül:
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!