LÁTOGATÓBAN
Nagyi, az álmok nem hazudnak!
Budaházi Attila utolsó frissítés: 16:50 GMT +2, 2011. január 14.Halott ismerőseimmel álmomban folytatom néha találkozásaimat. Mindig tudom, hogy már meghaltak, de annyira reális a találkozás, hogy hamar elhiszem, mégis lehetséges.
Most ez egy kicsit morbidnak fog tűnni, de azokkal az ismerőseimmel is álmomban tartom a kapcsolatot, akik még élnek, de messze vannak, és rég nem találkoztunk. Sokkal gyakrabban álmodom velük, mint a közvetlen környezetemben élőkkel. És városokkal is, ahová visszavágyom. Hipp-hopp, és már ott is vagyok. Álmomban meg is lepődöm rendesen, hogy „Na tessék, azt hittem, milyen sokára jutok el majd ide megint, és lám, máris itt vagyok! Itt az aszfalt, itt van az a ház, minden a helyén!” Álmaimat ébren felidézve aztán rájövök, hogy a hely még csak nem is hasonlított arra, aminek hittem. Mégis ott és akkor biztos voltam benne, hogy az a nagyváradi sarok, az az és nem más!
Halott nagyszüleimmel álmodtam tegnap reggelfelé. Éltek, természetesen. Betoppantam a konyhájukba. Ugyanolyan volt, ugyanúgy berendezve, csak egy kicsit máshol, egy másik házban, egy lakótelep földszintjén, egy kedves kis park mellett. Igazából Orsiékhoz indultam egy esős téli este Marosvásárhelyen, de amikor odaértem, Orsi a kaputelefonon azt mondta, hogy annyi ásványvizet vigyek, ahány éves vagyok. Így elindultam, viszont immár Nagykároly felásott, kivilágítatlan utcáin ásványvízért. Hallottam, hogy az erkélyről utánam kiált, hogy már ennyi humorérzékem sincs, csak viccelt, menjek vissza. De én csak mentem, mint akinek valamilyen missziója van. Ásványvízért. Árkokat ugrottam át. Gázt vezetnek – gondoltam. A Hajdúváros utcánál akartam rövidíteni a központ felé. A régi autósüzlet melletti sárga vaskapun értem ki a moziplakátokhoz.
Azt már nem tudom, hogy kerültem a nagyszüleimhez. De egyszercsak ott voltam. Nagyi épp lefeküdni tért, szokásos délutáni alvásához. Nem voltak meglepődve, hogy ott vagyok. Én realizáltam a helyzet furcsaságát, rájöttem, hogy tizenöt éve nem találkoztunk, és nagyon örültem nekik. Nagyapám az asztalnál ült a széken. Óvatosan felvetette, hogy ásványvizet inna, de nem tud elmenni érte. Erre én, pedig macerásnak gondoltam volna máskor, most teljes szívemből döntöttem, hogy azértis elmegyek, mert mégis most mekkora öröm lesz nekik ásványvizet hozni! Meg hadd lássák, milyen rendes unokájuk lett.
Még pár szót váltottunk. Nagyi megígértette velem, hogy ha nagy leszek, mindig aludni fogok délután, hiszen délután amúgy sincs semmi dolga az embernek. Megígértem és megpusziltam. Nagyapámnak, érdekes mód, a homlokára nyomtam egy puszit. Szervusz, Nagyikám – ez volt a kért köszönés mindig, most is ezt mondtam. Tatának viszont, érezvén, hogy már nagy vagyok, és nem mondhatom, csókolom - azt mondtam, viszlát! Ez nekem is furcsán csengett, de attól még boldog voltam.
Hát igen. Amíg éltek, soha ilyen érzéssel nem távoztam tőlük, mint most. Örültem, hogy ott vannak, hogy vannak, s bár a konyhájukból kilépve egy régies lépcsőházfolyosón találtam magam – ezen nem lepődtem meg. Kint nyár volt. Itt láttam a parkot, aztán nemsokára ismeretlen udvarokon jártam. Az egyik udvar, sűrűn, mint a fű, akáclevelekkel volt benőve. Nem emlékszem arra, hogy visszatértem volna az ásványvízzel bárhová is, mert újabb helyszínek és újabb szereplők jöttek.
Amikor felébredtem, még mindig olyan valóságosnak és természetesnek hatott az egész, hogy egy pillanatig nem értettem a szobám falait. Aztán leesett, hogy hol vagyok, de megmaradt bennem az érzés, a nagyszüleimmel való találkozás öröme. Hogy még ha ennyi volt is, de legalább láttam őket. És hogy szeretem őket! Álmomban is ezt akartam elmondani nekik, vagy éreztetni velük. Amit az életben nem volt olyan könnyű, vagy tinédzser koromban nem volt számomra érdekes. Éreztetni, hogy most ők a legfontosabbak, meg hogy legyen vizük. Néha meg kell halnia annak, akit szeretünk, hogy álmunkban a viszontlátás nagy örömében végre elmondhassuk neki. Hát erre is jók az álmok, gyakorolni, hogy bátran szerethetünk valakit, anélkül, hogy ez ránk nézve kínos lenne.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!