TÖRTÉNETEK FÖLDJÉN FOLYT.
Álomvalóság. Forgatókönyvek hétköznapokra
Budaházi Attila utolsó frissítés: 15:17 GMT +2, 2011. november 24.David Lynch szerint, ha akkora a tudatod, mint egy golflabda és elolvasol egy könyvet, csak annyit fogsz megérteni belőle, amekkora a golflabda. Saját Disneylandünk magára zárul.
Mindenkinek vannak visszatérő meséi arról,
ahogyan vele a dolgok történni szoktak, ahogyan mások bánnak vele. Vannak történeteink az egészségünk állapotáról, a munkahelyünkről, a családunkról, melyeket újra és újra elmondunk. Az ember saját és kollektív mesék tudója, mondója és írója. A történetek folyamatos újramesélése azt eredményezi, hogy vannak sablonjaink, például pozitív vagy negatív előítéleteink a sztorikba építve, sajátos dramaturgiánk az ok-okozatokra. Hajlamosak vagyunk törvényszerűségeket látni abban, ami történik velünk és ezt sokszor elmesélni. A képletek és visszatérő motívumok pedig leegyszerűsítik a történetet és a szereplőket is.
Hogy jövünk a képbe? Úgy, hogy ezáltal, észrevétlenül tesszük unalmassá saját életünket, egyismerős egyenletté. A történeteinkben az alig változó tartalmak behelyettesíthetők, a szerkezet nagyjából ugyanaz marad. A monotóniáról mi tehetünk, nem beszélve arról, hogy csak azt tudjuk leszűrni a mások sztorijaiból is, amire tréningezzük magunkat. A látókörünket folyamatosan edzésben kell tartanunk, ha meglepetéseket szeretnénk még valaha, és rugalmasak akarunk maradni. David Lynch szerint, ha akkora a tudatod, mint egy golflabda és elolvasol egy könyvet, csak annyit fogsz megérteni belőle, amekkora a golflabda. Azt gondolom, minél többször meséljük a szövegeinket, annál jobban előidézzük az ismétlődést, saját Disneylandünk pedig magára zárul, ahogyan azt Baudrillard is szépen leírta, és ahogyan szimulakrum-elméletét legalább a Mátrix c. filmből mindannyian ismerjük.
Hiszem, hogy a meséink valóra válnak.
És ahogyan Neonak sikerül relativizálnia a valóságot, amikor a telefonfülkéből kilépve az első rész végén elrepül, úgy azt gondolom, érdemes a változatosság érdekében frissítenünk hozzáállásainkat, elvárásainkat, véleményeinket az élet helyzeteivel és szereplőivel kapcsolatban. Várjunk el kellemes meglepetéseket és sokszínűséget. Arra is buzdítalak, hogy ha azt gondolod, lila köd, amiről beszélek: itt a bekezdés végén szállj ki nyugodt lelkiismerettel a mátrixomból. Nem akarlak nyomasztani.
Arra nem tudom a pontos választ, hogy a sztorik, amiket mindennap egymásnak mesélünk, csak eltakarják-e a realitást, örökre titokban hagyva azt, vagy ők maguk válnak valósággá, de hogy működik, az számomra egyértelmű. Egyre gyakrabban figyelem meg például, hogy bánni tudok a véletlenekkel, vagyis mindaz, ami korábban váratlan egybeesésnek tűnt, arról most már tudom, hogy én vagyok az előidézője, mert mindig az van, amire figyelek. Amikor megfigyelek valamit, már történetként rögzítem. Az önmagamnak elmondott történet is elégséges ahhoz, hogy rövidtávon többször megismétlődjön velem.
A gondolataimból indul el, hogy mit tapasztalok.
Arról már mindenkinek van élménye, hogy ha élénkebben foglalkoztatja valami, vagy ha múlóan is, de határozottan hat rá egy dolog, akkor álmában előjön. Az álom teljesen valóságosnak hat, noha olyankor nem használjuk az érzékszerveinket. Egyre inkább az a benyomásom, hogy az életben sem úgy használjuk őket, ahogyan hisszük. Azt észleljük általuk, amire hangoljuk őket tudatilag, nagyrészt a sztori- és gondolattréningjeink által. A témának irodalma is van, néhány olvasmányt próbáltam golflabdánál nagyobbra továbbgondolni és letesztelni. Mindenkinek javaslom, hogy végezze el az alábbi kísérletet unalom ellen, a hétköznapok vérátömlesztése gyanánt a sztorik erejének felfedezésére.
Szakítsatok egy hétig reggelente annyi időt, hogy megtervezzétek a napotokat. Írjátok le rövid történetekben, mi várható, miből áll az előttetek levő nap. Kezdjétek el kiszínezni egy kicsit, vagy nagyon, hogy melyik találkozástól, eseménytől, a nap egyes szakaszaitól mit vártok el. Játsszatok el a gondolattal, hogy azok az embertársaitok, akiktől csak egyvalamit lehet elvárni, ma mégis megmutatják a másik oldalukat és kellemes meglepetést okoznak. Csak így általánosan. És odaírhatjátok minden bátorságotokat összeszedve, még ha viccesnek is tűnik:
„Nyitott ember vagyok. Készen állok a jó híreket meghallani.”
Ha ezek valamelyikére mégis összeszorul a gyomrotok, akkor ne írjátok le, mert csak hazudnátok magatoknak. Este is szánjatok 10 percet arra, hogy leírjátok, mi volt az, ami aznap működött, csakis azokat, amelyekre szívesen emlékeztek, majd egy hét után hasonlítsátok össze előrejelző kis reggeli mondataitokat az esti beszámolókkal. Csak annyit mondok, hogy nem fogjátok bánni, ha az egyik reggel leírt dolog nem pont aznapra „válik valóra”, vagy nem pont úgy. Már annak örülni fogtok, hogy a történetek kereteinek bővítése eredménnyel lesz mindennapjaitokra és saját tapasztalataitok lesznek történeteitek és megvalósulásuk között.
Ha megtetszik, akkor ne hagyjátok abba, és minden nap álljatok meg egy pillanatra, amikor keserűen azt mondanátok: mindig ez van, velem mindig ez történik és keressetek hamar egy ellenpéldát, amit el lehet mesélni a jobbítás érdekében. Harapjátok el nyelveteket, amikor panaszra nyílna a szájatok. Meglátjátok, mekkora ereje van a korábbi tréningnek és nem is könnyű beszélgetési témát találni, de hosszútávon megéri.
A mesélést nem fogjuk abbahagyni, vigyük hát tovább csak azokat a történeteket, amelyektől jól vagyunk. Ki-ki válaszoljon magának arra a kérdésre: megéri-e, érdemes-e azokat a sztorikat hurcolni, amelyektől minden alkalommal beteljesületlennek, boldogtalannak érezzük magunkat? Baj lenne-e, ha ezeket elengednénk? Belefér-e az életembe, hogy újrakezdjem, és annyiszor adjak új esélyt másoknak, mint amennyit a magam számára várok?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!