HÉT ÉVEN FELÜLIEKNEK
Emlékeim a Mikulás-járásról
Budaházi Attila utolsó frissítés: 16:49 GMT +2, 2011. december 6.Elsős voltam, amikor megtudtam, hogy nincs Mikulás és hogy az a sztori, amikor Apám egy évvel azelőtt elmesélte, hogy belesett a kulcslyukon és látta a Mikulást kék ruhában, kamu volt a köbön.
Akkor két munkatársam gyereke járt abba az osztályba, és azért lettem én a Mikulás, mert a színész-kollégákat felismerték volna. Most nem vállaltam, pedig régebb volt benne valamennyi praxisom. Főleg tanítóképzős hallgatóként, egy harminchárom főt számláló osztályban – ahol én voltam az egyetlen határeset-fiú – ez a feladat majdnem mindig reám hárult.
Elsős voltam, amikor megtudtam, hogy nincs Mikulás
és hogy az a sztori, amikor Apám egy évvel azelőtt elmesélte, hogy belesett a kulcslyukon és látta a Mikulást kék ruhában, kamu volt a köbön. Meg hogy olyan botja van, ami kívülről nyitja az ablakot. Ne tudjátok meg, hány álmatlan éjszakát okozott nekem attól rettegni, hogy hátha máskor is eljön, mint kéne. Pedig az oviban egyszer jött a Télapó, de az nem a Mikulás volt, mint ahogyan azt akkor nem értette senki, hogy mi a különbség. (A témában olvassátok el Janikovszky Éva idevágó írását A lemez két oldala kötetben Decemberi nagylemez címmel.)
Szóval elsős voltam és már tudtam a titkot, amit legjobb gyerekkori barátnőm, Zsuzsa nem tudott. Na, fasza is volt ez, mert neki legalább egy Szmenanyolcas fényképezőgépet hozott a Mikulás, nekem meg a Heidi c. meséskönyvet, mert az volt az első év, amikor a szüleim nem jutottak magyar nyelvű könyvhöz és ezt jól a szemükre is vetettem, amit később megbántam, amikor anyukám sírt ezért. Idén szegény lesz a Mikulás – ezt is sokat hallottam. Igazán nem kellett volna ezt hangsúlyozni, mert tök jó volt, amíg hitte az ember, hogy van valami varázslat a dologban.
A következő két évben, egészen pontosan 1986-87-ben anyám egyik öccse öltözött Mikulásnak a nagycsaládi összejövetelen. Ijesztő volt, mint egy hulla. Nem voltam már kicsi, de féltem, az öcsém még jobban. Vigasztalni kellett a csóró gyermeket. Aztán 1988-ban, amikor egyik nemi öntudatra ébredő uncsitesó sejteni kezdte, hogy Imi öltözik be – mert a cipő egy gyereknek mindent elárul – apám vállalta a Feladatot, hogy Imi jelen lehessen civil valójában és mindenki láthassa, hogy Mikulás márpedig VAN!
Nem tudom, ki volt az apám maszkmestere,
szerintem Imi, mert ugyanolyan ijesztőre sikerült, mint ő korábban, ugyanazokkal a Cutaden kenőcsös stílusjegyekkel. Brrrr! Ezen az utolsó szeánszon Zsuzsa is ott volt. Számára is volt ajándék a piros zsákban, pedig akkor már ő is tudta, hogy kamu az egész. Arról fogalma sem volt, hogy apám lesz a zombi, de ettől függetlenül is úgy betojt, hogy egy pionír-verset kezdett el szavalni a Mikulás kérésére. Valamit a hőn szeretett pártunkról vagy ilyesmi, de az is lehet, hogy ez én voltam, csak akkoriban mindent ráfogtam Zsuzsára, amit nem akartam bevallani.
Tíz évvel később. Tanítóképzős diák vagyok.
Az egyik szatmári óvodában éppen gyakorlaton vagyunk az osztállyal és Óvónéni megkér, hogy legyek Mikulás. Elég klasszul megcsináltam magam: fémkeretes szemüveg, fehér szemöldök, bajusz-szakáll. A lábbelire nagyon vigyáztam, tanulva az előzményekből. Már nem tudom mi volt, de váltás cipő mindenesetre. Olyan jól sikerültem, hogy az igazgatónő behívott a saját csoportjába is, így román Mikulás is lehettem ugyanazon a napon. Gondoltam, a nagycsoportosokhoz is beajánlom magam, de az óvónénijük kikérte magának. Az ő nagycsoportosainak így nem kellek, mert mindjárt rájönnének, hogy a kisóvóbácsi az.
Ó! – gondoltam magamban, de még jó, hogy így történt, mert egyébként unalmas lenne a sztori. Kati néni ugyanis talált megoldást. Elküldte a takarítónőt a librăriába, hogy vegyen Mikulás-maszkot. Emlékeztek, olyan vékony keményműanyagból készült festett, rezzenéstelen arc, ami vékony bugyigumival folytatódik hátrafelé. Cucc!
A feladatra Kati néni Júlia osztálytársnőmet nézte ki. Meglett a jó kis maszk, maradt a farmernadrág és a hegyesnyolcas formájú, függő nagydarab aranyfülbevalók, Júlia saját hangja és lett Kati néni nagy elégedettsége. Egy biztos: a gyerekek nem gondolták azt, hogy a kisóvóbácsi a Mikulás. Ezt feltételezni, az igazat megvallva, semmi okuk sem maradt már. Pláne, hogy magam is jelen voltam a találkozáson, kétrét görnyedve a röhögéstől.
Tíz évvel később. Tavalyi vagy tavalyelőtti sztori:
rámír valaki messengeren vagy facebookon, hogy van-e Mikulás-ruhám, amit kölcsönadnék? Idézem: ha lehet, nem női. Mondom, olyan nincsen, de férfimikulás-cuccom se amúgy. Nem tudom, miért gondolja mindenki, hogy akkor léphetek ki Amanda Lear-ként az utcára, amikor kedvem tartja. A tévhitek eloszlatása és a tisztánlátás végett kijelentem: nem, ez nem így van. Ezenfelül: nincsen favázám és a fatál is tévedés.
Na, szóval így jártam, így jártunk. Mi, a mikulások.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!