EGY HÓNAP MÚLVA
Érettség?
Budaházi Attila utolsó frissítés: 21:40 GMT +2, 2012. augusztus 4.Gondolatmenetemet az érettségik végeztével jegyeztem le, mégsem közöltem le akkor, mert épp elég reakciója volt mindenkinek. Másrészt pedig, van egy olyan véleménybetegségünk, hogy mindenre csak akkor frissiben figyelünk oda.
Sosem felejtem el, szatmári tanítóképzős éveim első napjaiban mondta egyik tanárom, hogy az a pedagógus, aki minden kollégájának elmondja, hogy egy újabb osztály nyolcvan százaléka négyest írt és a legjobb tanulók is csak hatost, majd miután kellő lelkifröccsben részesíti a diákokat, hazaküldi a nagyon nem sikerült dolgozatokat aláíratni a szülőkkel – nem tesz mást, mint
világgá kürtöli, hogy nem tud tanítani.
Ha az érettségi eredményeket egy oktatási szakasz valódi felmérőjének tekintjük, akkor egyértelmű, mit mért fel idén újra: nem működik a rendszer, nem tud tanítani. A saját maga szabta célokat nem tudja elérni, önnön eredménytelenségét/csődjét tesztelte le. Teljesen egyértelmű, hogy a rendszeren kell változtatni.
Nyilvánvaló, hogy nem a középiskoláknál kezdődik a reform szükségessége, hanem már az óvodáknál. Tudják a tanügyben dolgozók is, hogy sok mindent másképp kellene. Kár az angliai oktatást összehasonlítanom az itthonival, akinek ismernie kell, az ismeri, tud róla. Arról is tud, hogy itthon elképzelhetetlen a tanítók mellé egy-két jól fizetett asszisztenst alkalmazni állami iskolákban, egy embernek pedig lehetetlen differenciáltan oktatni egy osztályon belül, vagy akár a szellemileg/fizikailag hátrányos helyzetben levőket kortársaikkal közös osztályteremben foglalkoztatnia, pedig hát ez lenne az egyik, az esélyegyenlőségről szóló, egymás elfogadására nevelő alaphelyzet. Nem folytatom a példák sorát. Néhányat már csak merni kellene átvenni és ami nagyobb:
tudni finanszírozni.
Mindannyiunknak megvan a maga tapasztalata és hallgatólagos tudása arról, hogy ami sosem érdekelt a suliban, azzal a témával később sem foglalkoztunk. Igenis volt elpazarolt idő, van kárba ment energia a pakliban, méghozzá egyre több. Az iskolában eltöltött idő nagyobbik része nem azt a célt szolgálja, amire szánjuk. Miért hallgatunk erről? Mennyivel könnyebb lett volna már a mi időnkben is, ha nemcsak a tanulással érdemelhettük volna ki (ezalatt legtöbb esetben értsd adott anyag visszamondása a lehető leghasonlóbb szavakkal) tanáraink bizalmát, hanem megelőlegezték volna azt számunkra: az vagy aki vagy, természetes, hogy nem vagyunk egyformák, kíváncsiak vagyunk rád. Járd a magad útját, melletted vagyunk. Mi érdekel? Nézzük meg együtt, mit tudunk kihozni belőled? Nem kell ugyanazzal a tudással rendelkeznie mindenkinek egyformán, nyugi.
A kárba ment idő nagy részének azt az időt tartom, melyet arra szán a tanterv, hogy olyan kérdésekre adjon választ, amelyeket a diákok nem tesznek fel. Oktatási kultúránk kész válaszokkal, adott témákkal, kidolgozott interpretációkkal szisztematikusan fojtja el az tanulókban a veleszületett érdeklődést, míg igazi kérdéseik nagy részére nem tartja elég érettnek őket kisiskolás kortól majdnem érettségiig, vagy nem jut rá idő, mert haladni kell az anyaggal, vagy egyszerűen szégyelli megmondani, hogy nem tud rá válaszolni. (Tudom, hogy vannak kivételek, én is találkoztam velük.)
Az oktatás-nevelés átgondolásának új alapja lehetne komolyan venni a fejlődésben lévők kérdéseit és tisztességes válaszokat adni rájuk, érdeklődésük mentén haladva venni elő a tanterv kész fejezeteit. (Szinte hallom a megjegyzéseket, melyeket szakemberek gondolnak e sorokat olvasva, hogy az oktatónak kell kíváncsiságot ébresztenie a diákban, felkeltenie a tanuló érdeklődését. - Oké. Akkor legyenek szívesek, gondolják végig, hogy hány pedagógusnak sikerül?)
Más. Nem varrhatunk minden felelősséget a pedagógusok nyakába, amíg nem segítünk abban, hogy a józan és tudatos támogatásunkban részesítsük őket, amíg a rendszer új alapokra kerül. Sokan szorgalmazzák a szakoktatást, de azt is be kell látnunk, hogy a szakoktatás kiterjesztése nem oldana fel abból a patthelyzetből, amibe kerültünk, itthon is és globálisan is. Abból, hogy
senki sem tudja, mire kell felkészíteni a gyerekeket,
milyen szakmákra lesz szükség a jövőben, milyen szakoktatásban részesüljenek. Sir Ken Robinson, a kreativitásra nevelés szakírójának szavaival élve, azt sem tudjuk 5 év múlva milyen lesz a világ, nemhogy negyven. Szerinte az egyetlen járható út a kreativitás nevelése, rugalmassággal és edzésben tartott invenciózussággal az ember nagyobb eséllyel találja meg a helyét a világban és új utakat is nyithat a kitaposottak mellé.
A kreativitás velünk született és nevelhető, ha komolyan vesszük. A jelenlegi oktatás egyrészt ellene dolgozik az előregyártott képleteivel, másrészt a tantárgyak hierarchiájában kiszorítja a palettáról a fejlesztését lehetővé tevő foglalkozásokat. Ha a mi korosztályunk kreativitása is kellő képzésben részesült volna, talán most nem tartanánk ott, hogy nem merjük eldobni a tantervet, megreformálni gyökerestől a rendszert, mert fogalmunk sincs, hogyan lehetne másképp.
Pedig a használatban levő struktúrának lejárt a szavatossága. Újat kell írni! Aki más véleményen van, nézzen rá a teszteredményekre még egyszer. Tudom, így egy hónap távlatából már nem tűnik olyan szívbemarkolónak, mert túléltük. Ki ahogy. Van még egy megoldás az egyensúlyozásra: ne ruházzuk fel nagyobb fontossággal az érettségit, mint amit megérdemel, ha nincs mögötte működő, valós tartalom.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!