KAPCSOLATRA KAPCSOLVA
Kétéves a facebook-regisztrációm
Budaházi Attila utolsó frissítés: 11:57 GMT +2, 2011. november 12.Két éve vagyok a facebookon. Gondoltam, írok azokról a dolgokról, amiért mostanában már nem lelem örömöm benne.
A twitteren kezdtem két és fél éve. Egy teljesen új világ nyílt meg. Nagyon közel kerültek azok a példaképeim, akiknek pár másodperces csúszással olvasni lehetett a bejegyzéseit. Alkotók, írók, filozófusok, popvilág és kedvencek egészen friss mondatait olvashattam naponta többször. Viszont nem voltak ismerőseim, és majdnem egyedül voltam a twitter-élménnyel. A facebookról hallottam, de nem tudtam, hogy mi az. Azt hittem, valami iwiw vagy hi5. Az meg nem érdekelt különösebben. Néha azok az emberek, akiknek hiszünk és akikben bízunk, valóban megváltoztatják az életünket. Egy ilyen ember azt mondta: regisztrálj a facebookra, mert jó. Azóta mindennapjaim részévé vált, és
már több mint ezren osztozunk jóban-rosszban.
Kis házi oltárunk közös zsoltára, az üzenőfal, majdnem tökéletes illúziója annak, hogy zajlik az élet. Kábé egyenlő arányban osztjuk meg, amit fontosnak gondolunk, és osztunk meg dolgokat azért, hogy fontosak legyünk. Élünk és megtörténünk. Újra meg újra. Tudunk arról, hogy történt – tehát élünk. Tudatunk magunkról, tehát vagyunk. Frissítjük élő állapotunkat. Talán a média szoktatott rá, hogy hírt kell adnunk magunkról, ahhoz, hogy mások szemében is élők maradjunk. Meg hát lehet fényezni magunkat, előnyösebb énünket mutogatni.
Virtuális alteregónk olyan alakot ölthet, amilyenek mi nem vagyunk, és mások sem lesznek. A facebook szerep. Mégsem tudjuk megtagadni önmagunk. Jobban hasonlít offline világbéli kapcsolataink hálójára, mint az elején gondoltam. A minta innen van. Saját képünkre és tulajdonságainkra teremtjük a másik világot.
A facebook, azzal együtt, hogy frissen tartja a kapcsolataimat, igazolta számomra azt, hogy nem sok emberhez kerültem közelebb azért, mert karnyújtásnyira rövidült a távolság. A fontos relációk nem ott születnek és nem ott fejeződnek be, hanem a fizikai valóban, és úgy is változnak, ahogyan az életben. Vannak hullámok, amikor teljesen váratlanul keveredek napi kontaktusba régen megszólított ismerősökkel, és van, amikor az intenzív információcserék egy idő után elhalnak. Kezdetben napirenden voltam ismerőseim életével, bejelöltem azokat, akikkel frissen és futólag megismerkedtem, hogy ne felejtsem el, hogy már ismerjük egymást. Az új ismeretségek közül is csak annyi lett fontos, amennyi facebook nélkül lett volna, leszámítva azt az egy-két kivételt, aki arra használja az adatlapját, hogy magáról írjon rendszeresen és ezáltal kiderüljön, hogy
valamilyen oknál fogva tényleg egy húron pendülünk.
Aztán olyan sok lett a friend, hogy nem bírtam követni mindennapjaikat, és a kíváncsiságom is elapadt. A kezdeti lelkesedés után a távolság a régiekkel is visszanőtt az eredetire. A mesterséges kapcsolattartás az emberek közti viszonyt nem tudja bizonyos ponton átlendíteni. Akikkel minden nap találkozom, együtt vagyok, a facebookon nem tartjuk a kapcsolatot. Esetleg a cseten. Ebből arra következtetek, hogy a távolsági viszonyokat szolgálja jobban.
A kapcsolati háló kezelhetőbbé vált a közösségi oldal révén, de nem lett más. Sőt. Amikor a fal tartalma nem elégít ki, vagy untat, akkor is úgy van, mint az életben. A viszonyulásom a helytelen. Ha nem tetszik, hogy ki mit hogyan, tudom, hogy bennem van a hiba. Ha békében vagyok magammal, nem borít ki, nem háborít fel, nem idegesít semmi. A facebookra is úgy szeretek belépni, ahogyan emberek közé menni. Inspiráltan, jókedvűen, kiegyensúlyozottan. Persze néha saját kiegyensúlyozásomra keresem a falon a megfelelő képet, videót, mondatot, de ha lehet, olyankor inkább nem lépek be. Van, amikor nincs kedvem társaságban lenni, olyankor a facebooktól sem kapok semmit.
Hogy mire jó még a facebook, és mire fogjuk használni?
Ez szerintem változni fog. A zenemegosztás például eléggé leépülőben van nálam, és bevallom: a legritkább esetben, legkiégettebb állapotomban hallgatom meg azokat a számomra ismeretlen zeneszámokat, amelyeket mások ajánlanak, és szerintem mások is így vannak az én nagy felfedezéseimmel. Előbb-utóbb mindenki visszatér a Zorán/Gotanjához. A szülinapi üdvözlések értéke régen abban állt, ha valaki megjegyezte, mikor van a másik szülinapja. Most már az is jólesik, ha veszi a fáradságot az ember és odanyom 5 gombot, amire figyelmezteti a rendszer. Ez is le fog lassan járni. A szorongást keltő bejegyzéseknél pedig továbbra sem tudok megállni, és asszem sosem fogok valami ellen csoportba tömörülni. Ettől nem leszek jobban, és a világ se lesz ettől jobb.
Szeretek szórakozni és szórakoztatni. Feldobni a saját napomat és másokét. Magamat pedig azzal tudom a legjobban feldobni, ha másokat sikerült. Ilyenkor az illúzió felfokozódik, a visszajelzések, lájkok mögött mosolygós fejeket látok. Ilyennek szeretem elképzelni az avatárok és profilképek mögötti offlájn arcokat, és igyekszem hozzájárulni ehhez, ahányszor csak tehetem. Hiszem, hogy minden emberrel való érintkezés hozzájárul ahhoz, aki vagyok. Nem csak a kívánatos kapcsolatok alakítanak, hanem mások zavaró viselkedése is értékes számomra. Ezek határolják azt az utat, amin járok és járni akarok. A facebookon ne vegyetek komolyan! Az csak egy vetülete annak, aki lehetek. Üdv.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!